Puskás Ferenc – tizennyolcadmagával – november 18-án, szerda este szállt fel a 21.20-kor Párizsba induló vonatra, hogy a francia fővároson át jusson el Londonig. Ami az előkészületeket illeti: aznap délben még edzőmérkőzést játszott a magyar csapat, a Bp. Vasas 74 méteresre kiszélesített népligeti pályája volt a „Wembley”, az angol válogatott szerepét pedig a Kőbányai Dózsára osztották. A találkozót a Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor összeállításban kezdő (Arany)csapat a szünetig 4:1-es előnyre tett szert, s a negyedik gólt a balösszekötő rúgta. Duplázásra viszont nem nyílt lehetősége, mert a második félidőre Sándor Károly foglalta el a helyét. Néhány órával később a Keleti pályaudvaron már Mándi Gyula tartott névsorolvasást: Puskás Ferenc tizenharmadikként vágta rá, hogy „jelen!” Percekkel később a magyar válogatott elindult Angliába…

A két barát tréfás vitája a szabadrúgások előtt

„Félúton”, Billancourt-ban – a tudósítások szerint – Bozsikék frissen és motiváltan futballoztak a helybéli együttes ellen. Barátságos meccs lévén, a viccelődés is belefért: Mándi Gyula például azzal riogatta a bemelegítésnél a magyarok közelébe merészkedő fotósokat, hogy vigyázzanak, mert egy félresikerült Puskás-lövés nagy kárt tehet bennük. Erre persze kontrázhattak a fényképészek: Monsieur Mándi, mikor sikerült félre legutóbb Puskás lövése?… A viccet félretéve: miközben a hazaiak részéről Dumas írta be magát a történelemkönyvbe, a vendégek 10-ese pedig öt góllal vette ki a részét a 18-ból, s nem meglepő, hogy akiknek a kezébe került a november 22-i Népsport, arról értesülhettek: „Puskás nagy kedvvel és igen jól játszott.”
Majdnem olyan nagy kedvvel, és majdnem olyan jól, mint Londonban…

De még nem értünk Angliába. Az út azzal telt, hogy az otthonról kapott lelkesítő leveleket olvasgatták a játékosok. Habár Kádas János vasesztergályos inkább tanácsot adott, mint buzdított: „Lantosnak kell rúgnia a 11-est, és nem Puskásnak. Megokolás: Puskás nagyon jól lövi a 11-est, csak akkor rúg mellé, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, hogy belője. Úgy gondolom, Puskásnak sok dolga van mint csapatkapitánynak, nem tud eléggé összpontosítani…”
Az összecsapást felvezető angol lapokban ennél hízelgőbb sorok jelentek meg a támadóról, a Daily Mirror például imígyen jellemezte: „Ő vezeti a magyarokat. Balösszekötő, csapatkapitány és sokak szerint a világ első számú labdarúgója. Ezt kétségbe lehet vonni Matthews vagy Finney javára, de Puskás, aki csak 26 éves, és több mint ötvenszer volt már válogatott, igen kiváló előadója ennek a játéknak.”

Hát amit november 25-én előadott, azzal a Globe színpadán tízszer visszatapsolták volna!
Az előzményekről még csak annyit: a taktikai értekezleten Sebes Gusztáv – fittyet hányva Kádas elvtárs véleményére – Puskást jelölte ki a büntető elvégzésére, ugyanakkor azt kérte, ha a rivális kapujának közelében szabadrúgáshoz jut a csapat, azt ne mindig „Öcsi” lője, néha engedje át Bozsiknak a lehetőséget. Több sem kellett a két barátnak, Bozsik közölte, kapura bombázná ő szívesen a labdát, csakhogy Puskás mindig elrúgja előle, erre Puskás így felelt: megvárná ő boldogan Bozsikot, de amire felér, addigra az ellenfél kényelmesen elhelyezkedik… Ehhez képest a 29. percben úgy szerzett gólt a vetélytársán gyakorlatilag átgázoló Sebes-gárda, hogy Bozsik 29 méteres szabadrúgását követően Puskás beleért a labdába, amely a következő másodpercben már Merrick kapujának jobb alsó sarkában pihent meg…

Sajnálkozás a kimaradt gólhelyzetek miatt

Mivel az évszázad mérkőzéséről 53 esztendő elteltével szinte lehetetlen újat mondani (persze nem is kell, évről évre mosolyogva fújjuk ugyanazt a nótát: 4:2 a félidőben, a végén 6:3…), ehelyütt foglalkozzunk csak a Száguldó Őrnaggyal. Amíg az angolok az „amazing”, vagyis csodálatos jelzővel illeték a teljesítményét, a Népsportban bővebben dicsérték: „Neki, mint a magyar csatársor legnagyobb hírű tagjának, igen nehéz dolga volt ezen a meccsen. Az angolok különös figyelmet szenteltek neki, elsősorban azzal, hogy az ő lefogását a legjobb angol játékosra – Wrightra – bízták. Emellett azonban még az angol középhátvéd is vigyázott reá. Puskás azonban ennek ellenére is nagyon hasznos, kitűnő tagja tudott lenni a magyar ötös fogatnak. Rengeteget mozgott, sok nagyszerű támadást indított el, és mindig ott volt a befejezéseknél is. Ezúttal is annak a nagyszerű Puskásnak bizonyult, aki sok nehéz nemzetközi csatában vívta ki a világ legjobb labdarúgó-szakértőinek legnagyobb elismerését.”

Noha akkoriban nem osztályozták a pályán lévőket, a mai mérce szerint egyértelmű 10-es járna a 10-esnek. A két góllal és három gólpasszal záró klasszis mégis szerényen nyilatkozott a lefújás után: „Végtelenül boldog vagyok. Mindent beleadtunk, és így le tudtuk győzni az otthonában eddig veretlen angol csapatot.” Másnap hosszabb értékelésre is vállalkozott, akkor derült ki, hogy a puha, süppedős talaj olyannyira megviselte Puskást és Czibort, hogy mindkettejük lába begörcsölt a vége felé.

„Ez a sokmozgásos, gyors helyváltoztatásokra, helycserékre épülő csatárjátékunk a jelen, sőt a jövő játékmódja. Mindent el kell követnünk, hogy ebben még további fejlődést érhessünk el. Nagyon boldognak éreztük magunkat a mérkőzés után, nem utolsósorban azért, mert megpróbáltuk elképzelni, mit érezhetnek otthon. Örülünk, hogy nem okoztunk csalódást a bennünk bízókban. Néha, a meccs előtt úgy éreztük, hogy talán túlságosan is sok ez a bizakodás, de úgy látszik, nekik volt igazuk” – ismerte el Puskás Ferenc, hogy akadt optimistább magyar náluk a találkozó előtt, majd azt is elárulta: 3:1 után már sejtette, megnyerik ezt a nagy jelentőségű mérkőzést. A lábán kívül csupán azt fájlalta, hogy nem használtak ki több gólhelyzetet, „…no de, ne panaszkodjunk…”
Elismerés a legnagyobb csatárnak

Jól hangzott ez is, de az összecsapásról sérülés miatt lemaradó legnevesebb angol támadók egyike, Tom Finney elvitte a pálmát azzal, hogy a november 27-én megjelent Daily Mirror cikkében azt állította: „Puskás a kontinens legnagyobb belső csatára. Gyors, nagyszerű lövő és nagyszerű agy.”
Mit lehet ehhez még hozzáfűzni? Legfeljebb annyit, hogy a magyar csapat és annak kapitánya előtt szintúgy fejet hajtó News Chronicle fotót közölt Puskásról és kislányáról, s képaláírás gyanánt a gyermekének mesét mondó édesapát idézi: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy labdarúgó-válogatott, úgy hívták, hogy Anglia…”
Természetesen ország-világ tudja: Puskásnak és társainak hála, ez nem mese volt.