Vasárnap este ismét megnézhettük azt a szörnyű 90 percet. Az 1954-es svájci világbajnokság ötvenedik évfordulójára különböző megemlékezések, filmek készültek, így került a Magyar Televízió műsorába a berni Wankdorf Stadionban lejátszott NSZK–Magyarország finálé is. Vélhetően sokan nézték, és minden magyar ugyanazt a dühöt és tehetetlenséget érezte most is, mint annak idején. Úgy szurkoltunk, úgy éltük át újra – még a fiatalabb generáció tagjai is – azt a felejthetetlen döntőt, mintha a sors most, több évtized múltán igazságot szolgáltatna, és mondjuk az angol Ling játékvezető megadná Puskás Ferenc szabályos, les címén elvett gólját. De hiába szurkoltunk, hiába törölgettük lopva könnyeinket ötven esztendővel később, a meccset a németek nyerték meg, pedig az a magyar válogatott valóban a világ legjobb csapata volt.

De miért buktuk el a berni döntőt?

„Csikarból” csupán mókamester lehetett

Egyáltalán, mi okozhatta a mieink tragédiáját, mert bizony nincs erre jobb, más szó. A világbajnokság előtt a közvélemény felfokozott érdeklődéssel várta a nagy eseményt, és 1954 májusában, amikor az Aranycsapat Budapesten 7:1-re legyőzte az angolokat, közvélemény-kutatást tartottak, 34 szakírót kérdeztek meg arról, ki a legesélyesebb a világbajnoki címre. Tizenkilencen a magyar csapatot tették az első helyre!

A mieink gondosan, körültekintően választották ki szálláshelyüket, és a svájci kisvárosba, Solothurnba 23 játékossal érkeztek meg. Pedig csupán 22 játékost lehetett nevezni, és ekkor is vita dúlt Sebes Gusztáv szövetségi kapitány elképzeléseiről, kit hagyjon ki. A kapitány munkáját edzői csoport segítette, amelynek tagja volt Kalmár Jenő, a Bp. Honvéd, Bukovi Márton, a Vörös Lobogó trénere, valamint Mándi Gyula és Kalocsay Géza. Közösen találták ki, hogy Sándor Károlyt, a népszerű Csikart nem nevezik. Ő persze roppantul elkeseredett, ám Sebes Gusztáv arra kérte mint örök mókamestert, hogy szabadidejében próbálja oldani a hangulatot. Így lett a gólzsák „Csikar” a válogatott viccmestere.

Válogatottunk első világbajnoki mérkőzését Dél-Korea ellen játszotta 1954. június 17-én Zürichben, a Hardturn Stadion 15 ezer nézője előtt, s a mieink 9:0-ra nyertek. Három nappal később már rázósabb ellenfél, az NSZK jutott nekünk, de Bázelben 53 ezer drukker szeme láttára porig aláztuk a németeket. A sikert beárnyékolta, hogy Puskás Ferenc ártalmatlan helyzetben a német középhátvéd, Werner Liebrich belépője nyomán súlyosnak tűnő sérülést szenvedett. És következtek a brazilok – a mieink pedig Puskás Ferenc nélkül. Bernben, a negyeddöntőben felejthetetlen mérkőzésen 4:2-re nyertünk, a csatársor így állt fel: Tóth II József, Kocsis, Hidegkuti, Czibor, Tóth Mihály.

A csalódott brazilok bunyóztak egy nagyot

Drámai csata volt, az angol Arthur Ellis játékvezető (Bozsik mellett) két brazilt is kiállított, a dél-amerikaiak képtelenek voltak elviselni a vereséget, valaki például cipővel fejbe vágta Tóth Mihályt. A brazilok kristályvizes üvegekkel dobálták a mieinket, kész szerencse, hogy nem lett tragédia az ütközet vége.

Aztán jött a címvédő Uruguay csapata, még mindig a kapitány nélkül, ezúttal Palotás Péter kapott lehetőséget, és a világbajnokság legjobb meccsén hoszszabbítás után 4:2-re győztünk. Walter Winterbottom, az angolok szakvezetője így érvelt: „Még nem láttam így küzdeni a magyar csapatot, mint ezen a mérkőzésen.”

És eljött a döntő napja, 1954. július 4-e.

A helyszín pedig Bern, a Wankdorf Stadion. A lelátón 65 ezer szurkoló. Az utolsó mérkőzés előtt a sérült Puskás Ferenc játéka volt a nagy kérdés. Már Uruguay ellen is visszatért volna, de a szövetségi kapitány akkor úgy érezte, korai lenne a beállítása. A döntő előtti napon Bukovi Márton, a finálé délelőttjén pedig Sebes Gusztáv tesztelte a sérültet, mindketten úgy vélték, hogy a csapatkapitánynak helye van az együttesben, ráadásul a játékosok is nagyon várták Öcsi visszatérését. Különösen Kocsis Sándor, aki mint az egyetlen előretolt támadó, arról panaszkodott, hogy rengeteget kap a védőktől, állandóan rajta van két hátvéd. Sebes Gusztáv tehát a szakmai stáb beleegyezésével a kezdőcsapatba jelölte Puskás Ferencet, ugyanakkor Budai II László, aki a vb-n nem játszott csúcsformában, ráadásul nem volt teljesen egészséges, és fáradtságra is panaszkodott, kimaradt. A két balszélső közül a kalandozó természetű Czibor Zoltán lett a jobbszélső, az újpesti Tóth Mihály pedig a bal oldalon kapott lehetőséget. A kapitány úgy vélte, hogy jó lesz ez így, mivel a német védők eléggé nehézkesek a fürge magyar csatárokkal szemben. A másik stratéga, Sepp Herberger, a németek kapitánya is megpróbált váratlant húzni, öt helyen változtatta meg azt a csapatát, amelyet a mieink 8:3-ra vertek meg.

A többit pontosan tudja mindenki. A 9. percben már 2:0-ra vezettünk Puskás Ferenc és Czibor Zoltán góljával.

Az ezüstérem „átka”: fenyegetés, bujkálás

Ami ezután jött, az maga volt a rémálom. A 19. percben már 2:2 állt az eredményjelző táblán, majd Uwe Rahn a 84. percben belőtte az NSZK harmadik gólját, s hiába ért el Puskás Ferenc szabályos találatot, William Ling bíró nem adta meg (azóta a németek is elismerték, hogy nem volt les). Itthon a vereség hatására spontán tüntetések szerveződtek, s amikor Sebes Gusztáv hazatérhetett, rendőr állt a kapujában, aki megmondta neki, hogy a családját is nagy veszély fenyegeti itthon. Leváltották Feleki Lászlót, a Népsport főszerkesztőjét, amit – állítólag – a kapitány intézett el, mert kritizálni merészelte őt.
S a vereség azóta is fáj – és így lesz ez az idők végezetéig.