Ebbe persze alaposan belejátszik az a tény, hogy a negyvenes évek végén, még inkább az ötvenes években klasszisok futballoztak a magyar pályákon, és az adott szövetségi kapitánynak volt kiből választania. A történet tulajdonképpen 1949. április 10-én Prágában, a Strahovi-stadionban kezdődött, amikor a betegség miatt lemondó Gallowich Tibor helyére immár végképp Sebes Gusztáv ülhetett a nemzeti csapat kispadjára (1948. szeptember 19-től válogatóbizottság állította össze a csapatot). Azon az áprilisi napon válogatottunkat jól elverték, a csehszlovákok 5:2-re győztek, a későbbi Aranycsapatból mindössze Bozsik, Zakariás és Puskás kapott szerepet.

„A rossz kezdést jó folytatás követi majd már az osztrákok ellen…” – mondta akkor Sebes Gusztáv kapitány. S igaza lett. A két újonc szélső csatárral, Budai II Lászlóval és Czibor Zoltánnal felálló magyar csapat 6:1-re verte el a sógorokat, és akkor így festett a támadó ötös: Budai II, Kocsis, Deák, Puskás, Czibor. A dátum 1949. május 8., Megyeri út, 50 000 néző.

A kapitány kereste, kutatta az ideális, a legerősebb összeállítást, és sztárok egész sorát volt kénytelen kihagyni. Az ideális fedezetpárt sem találta, Bozsik József és Kovács Imre alkotta az első kategóriát, ám akárhányszor együtt játszottak, nem működött jól a gépezet. Mindketten irányítani próbáltak, Sebes Gusztáv végül a dinamikusabb Bozsik Józsefet választotta, párjaként Kovács Imre klubbéli fedezettársát, Zakariás Józsefet állította be, aki nem a támadások szervezésében vett elsősorban részt, hanem az ellenfél akcióinak megállításában, amolyan negyedik védőként futballozott. Erőssége volt a labdaszerzés – íme a korszerű futball első futára.

A legendás kapitány rengeteg csodálatos labdarúgót próbált ki címeres mezben. A helsinki olimpiát például már tulajdonképpen az Aranycsapat nyerte meg, ám ott egy-egy poszton mindig más szerepelt a klasszikus összeállításhoz képest. Az igazi debütálásra 1952. szeptember 20-án Bernben, a Wankdorf-stadionban került sor, amikor is a mieink 4:2-re győzték le a svájciakat, s aligha gondolhatták, hogy két esztendővel később micsoda drámát élnek majd át ezen a pályán. Akkor Sebes Gusztáv Palotás Pétert jelölte középcsatárnak, mivel a svájciak tíz perc elteltével 2:0-ra vezettek, fél óra elteltével Hidegkuti Nándor lépett pályára a támadó helyett, és abban a pillanatban állt fel először a klasszikus összeállításban az Aranycsapat. Az igazi premier azonban 1953. május 17-én Rómában jött el, amikor Európa Kupa-döntőt játszottak a mieink az olaszok ellen, az Olimpiai Stadion 90 ezer nézője előtt, és verték tönkre Itália büszkeségeit (0:3). Fölényes győzelem volt az, amelynek értéke sokak szerint még a londoni 6:3-at is meghaladta. Ezt követően még három meccsen szerepelt a klasszikus összeállítás, 1953. november 15-én Budapesten, a Népstadionban, amikor is 2:2 lett a svédek ellen (az volt ugye a londoni randevú előjátéka...), majd tíz nappal később a Wembley-stadionban, az Évszázad meccsén és egy esztendővel később Bécsben, amikoris Ernst Happel öngóljával nyertünk 1:0-ra a Prater-stadionban.

Ezután soha többet nem lépett pályára ebben az összeállításban a magyar futball legfényesebb alakulata. Ám az utókor így is csodálattal emlékszik a négy és fél találkozón szerepelt világverő válogatottra – a világszerte híres Aranycsapata.