Jenei Imrének elege lett. A román Steaua Bucuresti csapatával korábban BEK-et nyerő szakember azt mondta, neki ennyi éppen elég volt a magyar futballból. Szövetségi kapitányként dolgozott hazánkban, több-kevesebb sikerrel, aztán jött egy görögök elleni Eb-selejtező, és Budapesten szenvedtünk 1–0-s vereséget. Jenei akkor adta be a lemondását, amelyet, ha hiszik, ha nem, nem fogadott el az MLSZ elnöksége. Győzködték, marasztalták a szakembert, de ő hajthatatlan maradt, és azt mondta, legszívesebben világgá futna innen, és ha kell, inkább egyoldalúan felbontja szerződését.

Jenei Imre csömöre azt jelentette, hogy új kapitány kellett a nemzeti csapat élére.

A legtöbb esélye erre Mészöly Kálmánnak volt, legalábbis Laczkó Mihály, az MLSZ akkori elnöke őt favorizálta. Azonban a sok vihart megélt és már akkor is zsákutcába jutott magyar futball egészen különleges eseménnyel gazdagodott. Egyszerűen megfúrták Mészöly Kálmán kinevezését az elnökség tagjai, mondván, ő már egyszer itthagyta az országot és a válogatottat, és akkor találta ki valaki, hogy Puskás Ferenc legyen a kapitány.

Góllövőket keresett, de sajnos nem talált…

Öcsi bácsi még csak-csak hajlott a feladatra, ám ott volt Erzsi néni, a felesége. Márpedig, ha az asszony kerek- perec kijelenti, hogy hagyják békén az urát, ne idegesítsék, akkor aztán győzködhették volna. De szerencsére Erzsi néni beleegyezett, hogy imádott férje elvállalja a feladatot. Akkoriban, 1993-ban a legendás 10-es még mind fizikailag, mind szellemileg frissnek és erősnek tűnt, jóllehet így is sokan féltették a rá váró kudarcoktól.

Öcsi bácsi nyugdíjasként látott munkához, megbízatása négy mérkőzésre szólt, amit előre kikötöttek. Kinevezésekor csak ennyit mondott: „Egy éve megígértem az asszonynak, hogy abbahagyom az edzősködést, és időm nagy részét a családnak szentelem. Most mégis szószegő lettem, mert annyian kértek, szinte könyörögtek, hogy képtelen voltam nemet mondani. Felkészültnek érzem magam a kapitányi feladatra, minden a fejemben és a szívemben van. Láttam a válogatott csapatot többször is. Számomra elsősorban a gólok hiányoztak, ezért most olyan játékosokat keresek majd, akik változtatni tudnak ezen a helyzeten. Tudom, nehéz lesz megtalálni a góllövőket, hiszen az élcsapatok egyetlen olyan játékost sem tudnak felmutatni, aki igazi csatárerényekkel büszkélkedhetne...”

Kemény kritika és valós helyzetelemzés volt.

Puskás Ferenc április 15-én debütált magyar szövetségi kapitányként, méghozzá a svédek elleni, budapesti találkozón. Szörnyű meccs volt, és nemcsak azért, mert a svédek 2–0-ra győztek, hanem inkább azért, mert a lelátón mindössze ötezren ücsörögtek, és nézték, amint a Petry Zsolt – Telek András – Nagy Tibor, Lőrincz Emil, Márton Gábor – Pisont István, Détári Lajos, Balog Tibor, Duró József – Kiprich József, Hámori Ferenc összeállítású magyar csapat családi körben kapitulál.

Ő mindig megvédte a magyar játékosokat

Különösebb szakmai értékelés felesleges erről a találkozóról, még akkor is, ha a mérkőzést követően a hazai közvélemény meghökkentően pozitívan beszélt a látottakról, vagyis többen is „biztató jeleket” véltek felfedezni. Buzánszky Jenő, az Aranycsapat jobbhátvédje, Puskás Ferenc barátja például azt mondta: „Végre játékot is láthattunk, ami az utóbbi időben nem volt jellemző. Régóta vártam erre a pillanatra, hiszen csapatunk más szellemben lépett pályára, mint a korábbi időszakokban. Ez már egyértelműen Öcsi érdeme...”

Nem sokkal később Moszkvába várták válogatottunkat világbajnoki selejtezőre. Puskás Ferenc játékosként bevette Moszkvát, szakvezetőként viszont neki sem sikerült csodát tennie. A Luzsnyiki-stadion húszezer nézője előtt 3–0-ra kaptunk ki, meglehetősen gyenge, gyáva teljesítménnyel, pedig Öcsi bácsi a találkozó előtt hangsúlyozta: „Ha állandóan azzal riogatják a játékosainkat, hogy jaj, mi lesz, ha megint kikapnak, gyűlölnek majd pályára lépni. Sőt, ha meglátják a labdát, összeugrik a gyomruk. Szeretnék magam körül felszabadult játékosokat látni. Nem olyanokat, akiknek összetört a lelke és végtelen a szomorúsága. Egyszerűen nem verhetjük el ezen a mostani generáción az elmúlt húsz év összes szakmai hibáját és bűnét...”

Az elmúlt húsz év.

Erre manapság is rengeteget hivatkozunk, és lám, már 1993-ban így érvelt Puskás Ferenc is. Pedig ha tudta volna, hogy haláláig, azaz újabb tizenhárom évig egyre lejjebb zuhanunk majd, hát akkor...

A moszkvai vereséget egyébként itthon egykedvűen fogadta a közvélemény, egyre inkább hozzászokva a sikertelenséghez. A Nemzeti Sport például ezt írta akkor: „Ilyen körülmények között lényegesen kényelmesebb és elviselhetőbb, ha a magyar futball nem jut el a világbajnokságra”.

Ma már, ugye, ilyen gondunk nincs.

Aztán jött az Írország elleni barátságos összecsapás, Dublinban.

A szívét-lelkét kitette a gyerekfutballért

A házigazdák már a 4. percben 2–0-ra vezettek, és a tévékészülékek előtt ülő magyar szurkolók azt mondták, kapunk megint egy hatost.

Ehhez képest 4–2-re nyertünk, megfordítva meccset, az íreket lefutballozva. Ez volt Öcsi bácsi egyetlen győzelme magyar szövetségi kapitányként.

Három héttel később Reykjavíkban lépett pályára tét nélküli vb-selejtezőn válogatottunk, és szenvedett 2–0-s vereséget az akkoriban még igencsak lesajnált izlandiaktól.

Puskás Ferenc megbízatása ezzel letelt, és a legendás játékos búcsúzásként így értékelt: „Hogy mikor lehet újra jó a magyar válogatott? Kérem szépen, a válaszért el kell menni az óbudai jósnőhöz. Sajnos, hosszú évekre van szükség a felemelkedéshez. A hatvanas évek végén kezdődött a visszaesés, azóta nem sikerült megállítani a folyamatot. Azóta még senki sem jött rá igazán arra, mi a dolga, mit kellene sürgősen és szívvel elvégeznie. Oda kell állni a gyerekek mellé, segíteni a fejlődésüket. Ha erről továbbra is csak beszélnek, újabb évekkel tolják el a remélt újjászületést. Számomra fontos az utánpótlás-nevelés, ez ügyben jártam az országot, aztán csak sírás-rívást hallottam, hogy ez sincs, meg az sincs. Továbbadtam a panaszokat az illetékeseknek, hogy nincs gatya, nincs cipő, nincs labda, küldjünk nekik. Küldenénk, csakhogy miből? Nehéz lesz talpra állni, de nem szabad feladni a reményt. Én továbbra is szolgálni akarom a magyar labdarúgást, és a hitemet, amíg élek, nem veszítem el. A mostani helyzet az én szívemet is szorongatja...”

Így beszélt Puskás Ferenc, a magyarok kapitánya.

Szavait ki kellene függeszteni minden csapat öltözőjében az idők végezetéig...