Eljött a szombat 14 óra. A kapunyitás ideje. Bár a Puskás Ferenc Stadion kapuján inkább kijönnek az emberek, mint bemennek a melegítőbe bújtatott futballcsapatok egyikének edzőjétől megtudjuk: a főpróba ért véget, fél négyig még lehet kávézni, sétálni a környéken.

„Szép lesz a megemlékezés, ahogy Öcsi bácsi megérdemli” – súgja a szakember, s már indul is együttese után. Fájdalom, a Dózsa György, az Ifjúság vagy éppen a Stefánia úton jóval nagyobb a forgalom, mint a járdán, kocsik jönnek, mennek, de gyászolóból kevés akad. Televíziósokból, fotóriporterekből viszont nincs hiány, a Puskás Ferenc nevét méltán viselő létesítmény felett is egymást váltva repkednek a különböző tévés társaságok helikopterei. A közeli szállodában működő akkreditációs központban a spanyol kolléga elismerően bólint: ez igen, ez tisztes búcsú lesz. Akkor még nem sejtjük, hogy a stadion egyharmada sem telik meg...

Idős pár érkezik. A szalagkorlát támasztotta akadályt csak nehezen küzdik le, de ahogy a férj felemeli a szalagot, miközben féltőn átbújtatja alatta feleségét – szívszorító. Puskás Ferencet jöttek búcsúztatni, ki tudja, az idős úr talán gyerekkori barátja vagy játszótársa volt a legendás balösszekötőnek. Az is lehet, hogy nem, sőt ez a valószínűbb, de itt van, mert úgy érzi, itt kell lennie.

Mécsesekből Formált 10-es a lelátón

Apa és fia közelít a stadion felé. A megszeppent kissrác kezében egy fotó Öcsi bácsiról. Szótlanul bandukolnak, az apa csak annyit kérdez fiától, nem kér-e perecet? Puskás Ferencről nem beszélnek, az apa otthon már úgyis mindent elmesélt a Honvédról, meg az Aranycsapatról, most az emlékezés ideje jött el.

A családé, a nemzeté. De…

A stadionban több az üres szektor, mint amelyikben ülnek... A Kispestről befutó szurkolók igyekeznek menteni a menthetőt: mécsesekből egy hatalmas 10-est formálnak, majd egy teljes lelátórészt borítanak gyertyafénybe. A pályát serdülő, ifjúsági, másodosztályú, élvonalbeli és válogatott labdarúgók állják körül, a gyepen a Magyar Rádió kórusa, valamint a fényképészek számára felhúzott tribün, a kezdőkörben pedig a ravatal.

Az Öcsi bácsi számára oly fontos pálya vonalain friss mész fehérlik, mindkét kapun új hálók feszülnek.

Nem véletlenül: ez az ő stadionja.

Csönd van.

Néhányan suttogva beszélgetnek, de a többség némán ül vagy áll a helyén. A szektorok bejáratánál mindenki kapott egy gyertyát, amelyek fényei, mint több ezer szentjánosbogár villódzanak az alkonyatban.

Nyomasztó a csönd. Itt, ahol a szurkolás, a moraj, az ünneplés lenne honos. Talán mindenkinek át is fut az agyán, hogy itt hajdanán valóban állandóan ünnepeltek az emberek, sokan és sokszor, különösen egy alacsony, ballábas zsenit, akinek a koporsóját a pálya közepén álló ravatal várja.

Puskás Ferenc. Öcsi bácsi.

Hatalmas fényképről ott mosolyog a régi díszpáholy előtt, ahol egykor Rákosi Mátyás, Farkas Mihály és több más rettegett pártvezér tapsolt elégedetten, mert az ő zsenialitását és népszerűségét meglovagolva hirdethették a szocialista rend magasabbrendűségét.

Most nincs ünnep, nincs zaj. Csak a lélekharang kondulásai hasítanak fájdalmasan a csendbe. A profi klubok játékosai már körbeállták a pályát, és onnan figyelik, ahogyan a díszőrség tagjai lassú, méltóságteljes léptekkel a játékoskijáróból a ravatalra viszik Puskás Ferenc koporsóját. Mindenki áll, hallgatjuk a Szózatot a másik géniusztól, a színészkirály Latinovits Zoltántól, majd Pitti Katalin énekel egy kétszázhatvan tagú vegyes kórussal együtt gyönyörű, szívbemarkoló részletet Giuseppe Verdi Requiemjéből.

Látszik: fegyelmezetten, a forgatókönyv szerint halad a búcsúztató, ám mégsem érezni a mesterkéltség legkisebb jelét sem. A közönség első spontán reakciója azután tör ki, hogy a stadion hatalmas kivetítőjén megnézhetjük a híres, páratlan gólt. Tudják, a Wembleyből a visszahúzós cselt, amikor Billy Wright, az angolok sztárja szánalmasan a hátsóján szánkázott, amíg Öcsi bácsi a kapuba lőtt, majd néhány mondat következik egy vele készült interjúból, és amikor elsötétül a képernyő, a Honvéd-sálakat magasba feszítő gyászolók egy csoportja rákezdi: Puskás Öcsi, Puskás Öcsi!

Később meghallgatjuk José Carrerastól az Aranjuez című dalt, ezt Erzsi néni, az özvegy kérte, mert Öcsi bácsi rengetegszer hallgatta, az egyik kedvence volt, majd felcsendül Puskás Ferenc hangja is, kedvencét, a Nótás kedvű volt az apám kezdetű nótát énekelte valamikor felvételre. Tényleg nagyon visszafogottan ünnepélyes a búcsú, igazán kár, hogy például Kodály Esti énekét elnyomja a stadion fölött szüntelenül köröző helikopter berregése.

A versek és a zenei betétek között hangzanak el a beszédek. Elsőként Schmitt Pál, a MOB és a Puskás Ferenc Kegyeleti Bizottság elnöke beszélne, ám ő a héten megbetegett, ezért a gondolatait Novotny Zoltán, a MOB alelnöke olvassa fel. Többek között arról is szól: nagy ajándék, hogy a világban olyan emberrel azonosítják a magyarokat, aki öt kontinensen alkotott maradandót, és mindenütt csak barátokat szerzett emberségével, kedvességével és jószívűségével. Később Szepesi György, az Aranycsapat tizenkettedik tagja, a neves rádiós stílszerűen a pálya széléről búcsúzik a baráttól, akinek rengeteg gólját közvetíthette, és most ezt meg is köszöni Puskás Ferencnek.

Majd Ramón Calderón, a Real Madrid elnöke következik, és amíg elmondja, hogy a Real történetének egyik legnagyobb játékosát gyászolja most egész Spanyolország, egy példaképet, egy hőst vesztett el a világ, és hogy a spanyolok hálásak Magyarországnak, mert ilyen emberrel ajándékozták meg a világot, a Real Madrid küldöttsége áll díszőrséget a koporsónál.

Ángel María Villar, a Spanyol Királyi Labdarúgó-szövetség elnöke, az UEFA első alelnöke mindezt azzal toldja meg, hogy Puskás Ferenc a zsenialitásával már akkor egyesítette Európát, amikor az reménytelenül megosztott volt, és spanyolként megköszöni azt, amit Öcsi bácsitól a hazája kapott. Utolsóként a játékostárs, Buzánszky Jenő köszönt el a kapitánytól, és elmondta, boldog, mert nemcsak az életben, hanem a pályán is együtt lehetett a világ valaha élt egyik legjobb futballistájával.

Látunk még filmbejátszást, énekel Demjén Ferenc a Kormorán együttessel, de közben már sokan sírnak: a stadion kapujában felbukkannak a huszárok, mögöttük az ágyútalp, a díszőrség pedig hozza a koporsót. Elénekeljük a Himnuszt, majd felcsendül Beethoven Örömódájának spanyol nyelvű feldolgozása, és több száz galamb röppen fel a már sötét ég felé.

Lassan körbeindul a gyászmenet. Az emberek állnak, és vastapssal kísérik ki Puskás Ferencet a róla elnevezett stadionból.

Aztán megint ránk telepszik az átkozott csönd.